Számomra a világ egy óriási bonyolult térbeli háló. A csomók és az összekötések szigorú szabályok szerint helyezkednek el egymáshoz képest, és a káoszelmélet mentén működnek. Közvetlen és közvetett összefüggések és jellemzők,  melyek tudatában pontosan tudhatnánk a jövőt. De nem tudjuk. Törekszem felfogni, de a véges emberi agyam (főleg, hogy a végesnek is csak pár százalékát vagyok képes használni) képtelen összegyűjteni valamennyi adatot, ami a pontos következtetéshez kellene. Olyan ez az elmének, mint egy folyamatos edzés, ami által egyre izmosabb lesz, bár ott van erősen a hibalehetőség, ami a hibás információszűrőmből adódhat. No meg az, hogy az entitások ugyan létező dolgok, de ezeken túl, bármilyen emberi megítéléshez kapcsolódó jelenség, már nem, hisz csak úgy élnek, és azzal a következtetéssel, ahogy mi azt leképezzük.. Frank Herbert Dűne sorozata nagy kedvencem. Nem Bene Gesserit boszorkány akartam lenni, hanem mentát, aki a megfelelő számú és minőségű adatból, nagyon jó közelítéssel tudták megmondani, mi is a "valóság" és mi várható "valóságként" megjelenni. Persze nem szeretnék előtte meghalni, ami feltétele a mentáttá képzésnek, de nagyon foglalkoztatott a gondolat. (Szerző: Nagyflanc von Vérbirka)

Nehéz ez. Nagyon nehéz. Az állandó éberség életformává válik, de néha elfáradok és az is előfordul, hogy hiányolom az ártatlan (vagy naiv?) szemmel való nézés boldogságát. Ebből adódóan, szeretem a tökéletes dolgokat. Mi a tökéletes? Nem az, amihez már nem tudsz többet hozzátenni, hanem az, amiből már nem tudsz többet elvenni úgy, hogy megőrizze jelentését. Jól érzed, ha ezt, valami egyszerű, letisztult "dologban" vizionálod. Ha találkozom valamivel, ami bírja ezt a nagyszerű egyszerűséget, (nem igénytelenséget) lenyűgöz és sok időt el tudok tölteni azzal, hogy csak nézem. Nem kell rajta gondolkodni, nem kell kitalálni, csak egyszerűen nézni. Nicholas Alan Cope készít ilyen képeket. Pont annyit láttat, amennyit kell. Nem kell vele foglalkozni, nem kell megfejteni, csak nézni.  Egyszerű, így szeretem.