Október 25-én, az Európa Pontban Till Attila rövidfilmjét, a 42. Magyar Filmszemle kisjátékfilmes kategóriájának fődíját elnyert alkotást, a Csicskát vetítették le az érdeklődőknek. A vetítés végén beszélgetésre is sor került Tillával, majd külön a dekoodernek adott egy interjút is. Ezt olvashatjátok a továbbiakban.
(Szerző: hna)

A 20 percet kevésnek érezzük, még néztük volna a filmet. A több kevesebb lenne már?

Ez egy nagyon nehéz kérdés a kisfilmekkel kapcsolatban.  A kisfilm műfaja valószínűleg inkább úgy működik jól, ha van egy ötlet, egy geg, egy motívum, ami ki van bontva, és az jól van felvéve. Olyankor a kisfilm, mint egy jó kis versike vagy haiku jelenik meg és az általában elég is. Viszont én szeretem azokat a kisfilmeket, amikben emberi történetek is megjelennek, de az emberi történet mindig kívánja az időt. Ahhoz, hogy bemutass különböző karaktereket és viszonyokat a maguk bonyolultságában, mindig idő kell. Ilyen értelemben nekem kellett az idő. Az igazi kisfilm az 6 perc, 9 perc, 10 perc, 11 perc, de nem húsz perc. Ez a húsz perc a kisfilmek világában hosszúnak számít.

Tehát valójában ez egy hosszú rövidfilm?

Tulajdonképpen igen. Megkockáztatom, hogy ebből a kisfilmből lehetett volna egy nagyfilmet is csinálni, csak nem nagyfilmnek írtam meg, illetve korábban nem nagyon csináltam olyan kisfilmet, aminek volt története. Azt kell, hogy mondjam, hogy én is most tanultam meg, hogy pontosan mi is a kisfilm. Lehetett volna belőle csinálni mondjuk egy 45-50 perces filmet, de a middle-lenght – azaz a középhosszúságú film – nehéz ügy a  fesztiválok szempontjából, mert sehol nem tudod levetíteni, sehol nem tudsz vele semmit csinálni.  A kérdés jó és jogos, de amit én elképzeltem, amikor nekiálltam ennek a filmnek, annak maximálisan megfelel a végeredmény, és amikor azt mondják, hogy még nézték volna, rövidnek érzik, az szerintem csak jót jelent. Nyilván, marad hiányérzet, de ezt nem tudjuk kezelni. Alapvetően szerintem, minden kisfilmnél marad hiányérzet. Rengeteg kisfilmet megnéztem, mielőtt ezt megcsináltam, és azt kell, hogy mondjam, nem a kedvenc műfajom. Magam is úgy vagyok vele, hogy nagy katarzishoz hosszú idő, nagyfilm kell. Szerintem szükség van 20-25 percre csak ahhoz, hogy a film vége előtt egy komoly katarzisra rákészüljön a néző, és ráfussak én is. Ezt 6 perces kisfilmnél lehetetlen kivitelezni.

A film arra is rávilágít, hogy mindenki kiszolgáltatott. A társadalmi létben megélhető az egyén számára a szabadság? Szabad-e egyáltalán a csicskatartó vagy ő maga is kiszolgáltatott?

Hű, ez egy nagyon bonyolult filozófiai kérdés. Megmondom őszintén, hogy ennyire bonyolult filozófiai kérdésekbe nem merek belebocsátkozni, de ösztönösen azt mondom mégis erre, hogy ez egy nagyon relatív dolog. A szabadság lehet egy rab számára az önkielégítésnek az öt perce, ugyanakkor meg természetesen szabad emberként is bárhol lehetsz rab.

Nem gondolom azt, hogy a társadalmi berendezkedés az egyetlen akadálya annak, hogy egy egyén hogyan tud szabaddá válni. Ha azt mondjuk, hogy a honfoglaló magyarok, vagy akármilyen indián törzs, nomádok, bárkik, akik elvileg egy olyan közösségben éltek, amiket ma nagy romantikával szoktak jellemezni, hogy akkor még szabad volt az ember. Szerintem azt is vizsgálhatjuk a másik oldalról, hogy miért lett volna szabad? Totális alárendeltség volt, tehát a törzsfőnökök mindenkin uralkodtak, a nők és a gyerekek egy családfő alatt voltak valahol közelebb az állathoz, mint az emberhez. Ha akarom, az ugyanúgy rabság. Természetesen az én fejemben is megfordult, és szerettem volna ábrázolni is, hogy ha emberek szélsőséges viszonyok, szélsőséges emberi kapcsolatok között élnek, akkor akár már olyan szinten játszanak a tűzzel, hogy bárki megégetheti magát. Magyarul akkor nemcsak a rabszolga, hanem a rabszolgatartó is belebukhat ebbe a történetbe. Pont ez fogott meg engem, amikor elkezdtem érdeklődni ezek iránt a csicskatartó történetek iránt. Az újságokból értesültem a csicskatartás létezéséről, és rá kellett jönnöm, hogy micsoda drámai helyzet ez. Azért drámai, mert itt mindenki bukásra van ítélve, csak van, aki nem veszi észre. Nyilvánvaló, hogy itt senki nem szabad…

De mondom, azért bonyolultabb kérdés ennél a szabadság, és bizonyos értelemben biztos, hogy mindenki bármikor lehet szabad. A csicska is szabad abban a négy másodpercben, amikor az éjszaka magányában magának "tubcizik", dúdol a szájával, és táncol, vagy a csicskatartó is szabad, amikor eladja a két tehenét, elbúcsúztatja őket és végre boldog.

Engem maga a csicskatartás érdekelt, nem feltétlenül társadalomkritikának szántam a kisfilmet, bár kétségtelen, hogyha ilyesmi jelenséget mutat meg az ember, akkor óhatatlanul valamifajta társadalomkritika is bekerül a dologba. Sokkal inkább az érdekelt, hogy milyen érdekes ősi kép az, hogy annyi minden változik a világban, annyi fajta viselkedésforma változik férfi és nő kapcsolatában is, és mégis vannak bizonyos viselkedésformák, amik rögzülnek. Rögzülten itt vannak körülöttünk és vannak olyan helyek, akár Magyarországon is vannak olyan társadalmi rétegek, ahol ezek élnek. Tehát, ugyanúgy viselkedik ez a Balogh gazda a csicskával és a csicska is úgy viszonyul hozzá, mint ahogy háromezer évvel ezelőtt tették volna. De akár a reneszánsz korban vagy az 1800-as évek elején egy jobbágy-földesúr viszony is majdnem ilyen szinten mozgott. Tehát, ez egy nagyon-nagyon régi képlet. Ahogy itt, a vetítés után is elmondtam, számomra az volt az érdekes, hogy az erősek hogyan hajtják be a gyengéket maguk alá, és hogyan lesz ebből egy nagyon speciális családmodell, amibe be vannak illesztve külső elemek (szolgák), akik nagyon szorosan a részét képezik ennek a közegnek.

Modern változatban bejárónő, bébiszitter, takarítónő…?

Na igen, de azért mondjuk egy bébiszitter, akit ha nem bántanak stb., az mégse sorolható ide. Ő egy alkalmazott, viszont itt a csicska nem alkalmazott. Rabszolga, kicsit családtag, illetve kutya, tehát nagyjából az állatok szintjén van, minden, de nem alkalmazott. Mondom, ez ősi képlet. Úgyhogy engem ez izgatott, hogy ezeket a viszonyokat hogy lehet nyakon csípni, tudom-e ábrázolni, meg tudom-e mutatni vásznon, meg hogy én mint városi fiú egy ilyen tanyasi környezettel meg tudok-e birkózni.

Egy kritikában megemlítik, hogy jó emberismerő vagy. Annak tartod magad?

Dicsérjem magamat? Erről nehéz beszélni. Amikor elkezdesz egy filmet írni, elkezdesz karaktereket készíteni, akkor nyilvánvalóan az egy dolog, hogy hogyan gyűjtesz, más dolog, hogy hogyan kezded ezt ábrázolni, de a legfontosabb alapanyag az az, hogy mit gondolsz adott alaptípusokról az életben, a saját életed kapcsán. A jó emberismerő ez esetben maximum azt jelentheti, hogy figyelek az életem során, megjegyzem, amiket eddig láttam, és azokat vissza is tudom böfögni. Ha ez jelenti azt, hogy jó emberismerő vagyok, akkor igen: emésztek, mint egy tehén, és visszaböfögök.

Egy filmes munka idején minden mást alárendelsz annak a feladatnak?

Igen, mert filmet nem lehet úgy csinálni, hogy mást is csinálsz mellette. Mikor a Csicskát forgattuk, akkor ment a Megasztár is. Bepréseltem két Megasztár közé egy hétbe a forgatást. Csak aznap foglalkoztam a Megasztárral, amikor volt, minden másnap a Csicskával. Amikor elkéredzkedtem, elengedtek, és elmentem forgatni, akkor még a telefonomat is kikapcsoltam, de legalábbis lehalkítottam.

Lehetséges-e, hogy megváltoztatja a rendező világról való gondolkodását egy elkészített film?

Biztos, de ez azért bonyolult dolog, mert szerintem folyamatosan változik a világról való véleményünk, folyamatosan eddzük magunkat. Mindenki, aki folyamatosan gondolkozik, aki szeret összefüggéseket egybelátni, az óhatatlanul folyamatos edzésben van, tehát biztos, hogy mindig megváltozik.

Mivel ez az interjú egy design életmód portálra kerül fel, megtennéd, hogy a film dizájnjáról is mesélnél az olvasóinknak valamit? Vizuálisan szépnek látod a filmedet?

Nagyon érdekes kérdés, hogy mit nevezünk szépnek. Ebben a filmben szerintem nagyon szép a díszlet. Ez eredeti díszlet, nem volt pénzünk, hogy építsünk bármit, eredeti tanyát kerestünk. Ez egy nagyon lepukkant tanya, de én mégis szépnek tartom. És azért tartom szépnek, mert rengeteg rétege van. Az 1760-as években épült az alapház, emiatt egy elég komoly műemlék egyébként, és arra rakódtak rá a rétegek, ami a végén nyilván már egy kopott, fehér flair széket jelent majd egy normál magyar családnál vagy bárhol a világban. Tehát az übergagyi műanyag, újkori tömeggyártott cuccok és a tömeggyártott képek a falakon keverednek a nádfedeles, régi, valami nagyon-nagyon más világgal, ami nekem tetszik. Ezt a fajta káoszt, az ilyen eklektikus dolgokat nagyon szeretem. Sajnos azt nem is tudtam megmutatni a maga világában, hogy mennyire szeretem, pedig rengeteg fotót készítettem a mezőcsáti tanyavilágban is, és amerre jártam.

Ez az a fajta eklekticizmus, ahol a majdhogynem nyomorba hajló, de közben mégis rendezettséget is felmutató és sok-sok hagyományos réteget használó, de általában mindig valami újkori ízléstelenséggel nyakon öntött eklekticizmus, ami nekem nagyon tetszik, vagy legalábbis lehet kamerán jót csinálni belőle. Egy kicsit mindig hozzá kell szerkeszteni, tehát nem mindegy, hogy hogy veszed fel, de szerintem működik a film képi világa. Te láttad 35-ön?

Sajnos nem. Csak interneten és most a vetítés során.

Kár, mert ezek becsapósak lehetnek. Videón a képi világ komorabb, feketékbe vannak húzva a színek.

De azért alapvetően a Csicska színvilága komor, nem harsogó zöld mező jellemzi például.

Ez nagyon érdekes dolog, mert ez egy novemberi film, és emiatt kicsit tényleg igazad van.

Nyáron nem lett volna annyira hatásos. Vagy rosszul gondolom? Mondjuk tavaszi virágzó réttel…

Ez most lehet, hogy furcsa lesz, de én eredetileg azt szerettem volna, hogy gyönyörű virágok között vegyük fel a filmet, és verje őt agyon, hogy meglegyen a kontraszt, de akkor se lett volna olyan nagyon színes. Amikor túl színes egy film, arra ráerőlködnek ám, az túlspecializált dolog. Ha megnézed a világunkat, az olyan gyönyörű színes, de egyszerre van jelen a sokszínűség és a komorság is, csak a szemünk ezt iszonyú profin rakja össze, de technikával senki nem tudott még olyen dizájnt kialakítani, mint a természet. Szerintem még a festők se, ráadásul az is művi. Úgy gondolom, nem annyira komor a film képi világa, 35-ön ez a kisfilm szép, színes. 35-re lett szánva, azon is meg kell nézni!

Úgy lesz, megígérem, és nagyon szépen köszönöm az interjút!

Nagyon szívesen!

Forrás 1,2