Persze ez is egy építészes elhajlás, hogy minden nevezetességet muszáj élőben taposni, a fénykép már nem is jó. A híd bámulatos egyébként, szerkezete légies és masszív egyszerre, a határoló plexi elemek pedig igazán futurisztikusak, magas minőségi design, pedig a szélfogó szerepe fontosabb, mint a látható szépség.

Tejben-vajban:

Tehát elindultunk az A75-ös autópályán és hegyen-völgyön át nyomtuk a pedált, hogy odaérjünk másnapra. Embertelen hosszú az út, így kerestük a megfelelő pihenőt az alvásra. De az az igazság, hogy nem találtuk, sőt hovatovább 70 kilométert is megtettünk élő ember látványa nélkül. Nem ez a tény volt zavaró, hanem a vészesen fogyó üzemanyag.

Pontosan ide akarunk eljutni (A):

Végül a dráma elmaradt és az egész utazásunk legszebb mókusos pihenőjébe tértünk be. Ez a kifejezés saját, szóval nem a franciák nevezik így a parkosított szuperül karbantartott pihenőiket, hanem én. Mert olyan tiszta volt mind és rendezett, hogy az a mesebeli kerekerdő mókussal jutott eszembe, amit korábban Lajos kastélyában láttunk a falon Neuschwansteinben (dekoody beszámoló itt).   

Lozaire a pihenő neve, és gránit tömbök erdeje áll itt, amiről egyébként az égvilágon semmit sem tudtam meg, csak azt, hogy éjjel igen kísérteties látvány.

Másnap ránk szakadt pár felhő, így instant kocsi mosást is nyertünk, ami azért volt nagyon időszerű, mert 6-700 km alatt teljes bogártani dns leltárt gyűjtöttünk a szélvédőre. A tiszta üvegen keresztül jó kis képek készülhettek aztán.

Jó kis esős kép:

Itt már látszik a cél!

Millauba aztán persze nem is mentünk el, hiszen a viadukt pont azért készült, hogy az egyébként tündéri kisvárost tehermentesítsék az átmenő forgalomtól. A feladat emberfeletti, a völgyhíd 343 méter magas, a hossza majd 2,5 km, és hogy egyszerű legyen, van benne egy halvány kanyar is.

Ez pedig a híd előtti pihenő, ahonnan egy ösvényen felkutyagolva egészen közelről is megcsodálhatjuk a hidat, amin egyébként gyalogos forgalom nincs.

A völgy:

Távolban Millau:

Látkép a kilátóból. Pokoli magas a híd!

Ezen a képen olyan mint egy vitorlás kikötő a tengeren.

Ilyen rajta átmenni, mérnöki álomszép:

A híd két mérnök Michel Virlogeux és Norman Foster tervei alapján készült 2001-2004 között. A viadukt súlya 290.000 tonna, magassága 342 méter, hossza 2640 méter. 

Az építésről itt egy embertelen jó videó

Tornyok épülnek a felhők fölé:

Ott vagyunk már? Tologatják a pályatesteket előre:

Az elmés csúsztató-emelő szerkezet, amivel a völgy két széléről tolták befelé a teljesen összeszerelt hídszakaszokat:

Az egyes elemeket ezzel a szerkezettel tolták ki az oszlopokra, közben erősen imádkoztak, hogy ne essen le, ne fújjon orkán erejű szél, ne borítsák fel dominóként az oszlopokat, és ne menjen tönkre a gép. De tönkrement, szóval a 300 méteres magasságban, még állványokon kalimpálva kellett kiszedni a súlyos vasépítmény alól, majd visszatenni és tovább tolni a darabot. Az építésvezető jelmondata, a „Do it or Die”… De végül a Do it maradt, a Die az építkezésen nem történt meg, mindenki túlélte a hatalmas kalandot.

Bokréta ünnep?

Amíg a kábelfeszítők nincsenek a helyükön, addig bizony kissé rekettyés a vasszerkezet:

A kábelek:

Terheléses vizsgálat: 30 kamionnal (ki vállal ilyen küldetést?), maximális teherrel megrakva:

Vannak, akiknek az ilyen építmények kihívásként feszülnek a magasba, ők a bázisugrók. Egy híres, vagy inkább hírhedt ugró, osztrák Félix Baumgartner avatta fel a hidat, még átadás előtt. Ő az, aki 2007-ben a Taipei toronyház biztonsági őreit is ki tudta játszani és a 90. emeletről levetette magát. Természetesen a biztonságiak kikerülésével, titokban mászott a híd legmagasabb oszlopára, és ugrott egy illegálisat szokása szerint.

Sajnos az ugrást nem mindenki teszi ernyővel, ezért a hídról amúgy tilos ugrálni, figyelik is kamerákkal a népet, ha valaki gyanús lekapcsolják hamar. Ezért látható ezeken a videókon a nagy sietség, rohanás, mert perceik vannak megtenni, amit akarnak.

Mindentlátó biztonságiak:

Dekoodyt is megreptettük volna, de nem akart ugrani, csak a játszótéren ült fel a lóra.

A hídon átkelni egyéként közel nem olyan hideglelős, mint elsőre gondolnánk, szinte semmi sem látszik a völgyből a híd korlátja miatt. Még közel ilyen magas építményen sem autóztam korábban, mégis biztonságban éreztem magam. Nem úgy, mint Marseille várost átszelő félelmetes, kopottas felüljáróján. De ez már egy következő történet.

Forrás:  1,2,3,4,5,6,7,8,9,10,11,12