Erwin Olaf fotós 2007-es Grief c. sorozatát hoztam mára, ami szomorú, magányos embereket mutat.

Aki megnézi, szomorú lesz.

Zenét is válogattam hozzá.

Az is szomorú.

Én szóltam.

Most ne gyertek azzal, hogy 'miért kellett ezt?!".

Nyilván én is jobban szeretek örömködő embereket nézni, de azt gondolom, hogy a szomorúság is életünk velejárója.

Miért ne süppedjünk bele, adjuk át magunkat neki néha-néha, akár csak fél percre is?

Ráadásul most nem csontig hatoló szociofotókat látunk, hanem szép embereket, szép környezetben.

A mesterkélt enteriőrök, és a modellek kifinomultsága segítenek az érzelmi kontroll fenntartásában.

Vagy nem.

Avagy látszólag jólétben élő, ám elidegenedett emberekről készült fotók kevésbé megrázóak?

Évekig dolgoztam önkéntes segítőként, és tanulságként, megoldásként egy dolgot át tudok nektek adni:
a kommunikáció, a beszélgetés, a kibeszélés mindig segít.
Talán sok esetben nem is tanácsra van szükséged, csak hogy elmondhasd valakinek a bánatodat.

Ha úgy érzed, nem tudod kivel megosztani azt, ami nyomja a lelkedet, hívhatod az ingyenes és anonim telefonos lelki-segély szolgálatokat is.
Mindig, minden helyzetből van kiút.

Tehát zene a képnézegetéshez: egyik kedvenc sorozatom, a Sírhant művek utolsó részének zárószáma: Sia - Breathe Me by s0ph0

Poszt végére, hogy segítsek kijönni a mélabús állapotból, egyik kedvenc internetes mémemet hívom segítségül.

Ha netán fotókiállítás-megnézős hangulatba kerültél, íme, egy ajánló:
Kasza Gábor kiállítása a Mai Manóban.