Nincs ilyen widget!

Schüller Ferenc – egy kísérletező építész portréja 3. rész

Schüller Ferenc építésszel készített interjúm harmadik, egyben befejező részéhez érkezett. Az utolsó részben picit kevesebb szöveggel, ám annál több képpel szeretném teljessé tenni az építész munkásságáról alkotott képet, természetesen amennyire ez egy dizájnportál keretein belül lehetséges.

nyitokep - schuller ferenc clark adam teri palyazat.png

Aki esetleg nem olvasta az előző részeket, most pótolhatja a befejező rész könnyebb megértéséhez. Az első részhez katt ide, a másodikhoz pedig ide.
Most pedig csapjunk bele a közepébe és beszélgessünk kortárs anyagokról, kísérletekről, publikációkról, műemlékvédelemről és sok minden másról.

Aletta: Ilyen alapon akkor kedvenc kortárs anyagod sincsen, tehát nem vagy Te is beton őrült?

Ferenc: Először is a beton egy nagyon csábító anyag a formaérzékeny alkotók számára. Ha betonból akarunk valamit létrehozni, akkor a cementen, a homokos kavicson és a formán kívül csak vízre van szükségünk. Ha bármilyen más anyagból akarunk valami maradandót alkotni, akkor sok minden másra van szükségünk. Ha agyagból vagy porcelánból, akkor azt még ki kell égetni. Ha acélból vagy bronzból szeretnénk, mondjuk, szobrot készíteni, akkor az elkészült mintát még ki kell öntetni. Mindig van valami magasan indusztrializált történet a betonhoz képest. A betonnál ez pont fordítva van, a cementet még azelőtt égetik ki, mielőtt mi még találkoznánk vele. Ez nagy előny a többi anyaghoz képest.

Az első ismert látszóbetonunk a Market Bogdánfy Ödön utcai székházának a monolit fala volt, előtte a repülőszőnyeg lépcsőmmel. Nos, a betonfal zsaluzásánál az alsó részt vízszintesen elhelyezett acéltáblák közé öntötték, míg a fölső részt függőlegesen helyezték el. Mikor megláttam, azt hittem lebontatom, de legalábbis főbe lövöm a zsaluszerelőt, pedig nem vagyok egy bontatós típus. Aztán itt később még elkészült egy acél-beton spirál lépcső, ami a tetőtérbe vezetett föl. Később ezt a lépcsőt tökéletesítettük a BeLight bemutatóterem bővítésénél. Itt már a betonozást anyagában színezett – természetesen fekete – betonból Ivánka András készítette. Ő is egyike azoknak a youngstereknek, akiktől már én tanulok. A lépcső mellett még készült egy fekete beton bárpult is a hátsó zónában.

A NaturAqua bemutatóterem számára készülő perforált betonfödémünk is érdekes lesz, ha elkészül. Egyelőre annyira megijedt tőle mindenki, hogy el is halasztották őszre a kivitelezését. Az ember azt gondolná, legalább lesz idő alaposan átgondolni a dolgokat, de sajnos nem ez a tapasztalatom. Mindenesetre mi már fázisterveket készítettünk, a zsaluk elhelyezéséről, a vasszerelésről, a betonozás ütemezéséről, a munkahézagok kialakításáról. A tülkökbe pedig egy olyan többcsatornás LED-es világítási rendszert találtunk ki, amivel a karsztvizekre jellemző fényeffektusokat szeretnénk visszaadni.

Aletta: Ahhoz képest, hogy nem tartod magad betonőrültnek, azért néhány extra alkalmazást már végigvittél. Ha jól értem, akkor nemcsak a beton a fontos, hanem mindig az, amit a projekt megkíván. Azt az anyagot használod, a tájnak, a környezetnek, az igénybevételnek megfelelően.

Ferenc: Igen azt használjuk, annak kell valahogy a lehetőségeit a végletekig kikutatni, látni azt, hogy ebből ma Magyarországon mit lehet megvalósítani, de azt meg is próbálni. Talán az elején ezt már kellett volna mondanom, én egy maximalista állat vagyok. Engem az érdekel, hogy valami olyat csináljak, ami még nem volt, ezzel viszont nagyon megfeszítem a környezetemet.

Aletta: Én is abba a típusba tartozom, mint Te, gondolom ezért tetszenek ennyire a munkáid és a hozzáállásod. Aki viszont először hall, olvas rólad, azt hiheti, hogy fekete-fehérben látod a világot. Mi a helyzet a színekkel? Szereted őket?

Ferenc: Persze. Nagyon szeretem a földszíneket. Ebből a szempontból nekem a női arcfesték az irányadó, azok fantasztikusan jól működnek az építészet, belsőépítészet területén is.

Aletta: Gyakori nálad, hogy ennyire beleásod magad egy-egy projekted történetébe? Mint például ez a tülökkagyló mint geológiai, régészeti elem.

Ferenc: Én Szegeden a Móra Ferenc Múzeumban nőttem fel. Rengeteg kis diákkutatást végeztem ott, és imádtam a nagy könyvtártermet, meg különösen, ha lejutottam a pincébe, ahol a még feldolgozatlan régészeti leletek voltak. Később Szeged kapott egy különálló könyvtárépületet, de én nagyon szerettem, hogy minden egy helyen volt. Szóval a kutatás, összefüggések keresése, átértelmezése mindig is örömmel töltött el. Ha nem építész lettem volna, akkor nagy valószínűséggel régész.

Aletta: Akkor te szó szerint vetted a régészkedést?

Ferenc: Igen, a régészet gyárilag be van kódolva. Most is itt ülünk egy műemlék jellegű épületnek az átalakításában. Ezekben a régi épületekben lehet keresni-kutatni, lehet valami olyan dologra, újra fényt deríteni, ami hosszú éveken keresztül eltakarásra került. Az, hogy a dolgokat mélyebben megértsük, nem arról szól, hogy ettől jobb házat terveznénk, vagy jobb tárgyakat, hanem egyszerűen ez egy érdeklődés, ez egy úri passzió, ez a mi önkényeztetésünk.

Az eddigi legkomolyabb műemléki munkánk Lechner Ödön Postatakarék pénztárának a belsőépítészeti felújítása volt. Az épület akkor a Nemzeti Bank tulajdonában állt, és a műemlékvédelmi hivatallal karöltve haladtunk fentről lefelé minden évben egy-egy szintet felújítva. Rengeteg részlettervet, akár egy az egyes léptékű modelleket is készítettünk, hogy a gyárthatóságot, illetve az épülethez való illeszkedést tudjuk ellenőrizni. A legszebb jelenetek a legfelső szint hajlított üveg tárgyalója és az első emeleti méhsejt tárgyaló lettek. Sajnos a második emeleti, egykori elnöki tárgyaló felújítása már nem készülhetett el. Az épületet a Kincstár vette át, és a várható költségek miatt a beruházást elhalasztotta. Ez lett volna a legszebb rész, eredeti 1902-es fotók alapján készítettük el a rekonstrukciós terveket, mind az épület belső díszítését, mind a berendezési tárgyakat illetően.

Szintén műemléki felújítás volt a Máriássy Ház rekonstrukciója. Ezt az épületet a Wallis vette meg, és később ide került az ingatlanfejlesztési része. Ez a Borjúvásárcsarnok közvetlenül az egykori Vágóhíd mellett volt, ipari vágányok vezettek ide, a borjakat a nyugati fedett-nyitott színbe terelték be, és onnan a belső csarnokba árverésre. Az épületnek a főhomlokzata a Vágóhíd felé nézett, a jelenlegi Könyves Kálmán körút felőli homlokzata akkoriban inkább a feneke volt az épületnek. Itt nemcsak az épület rekonstrukciójával kellett foglalkozni, hanem a megváltozott városszerkezeti szerepével is. Ebben a munkában Dr. Nagy Béla várostervező volt a segítségünkre, ahogy az elején említettem, az építészet nem „oneman show”, különböző szakágak összehangolt munkájával lehet eredményt elérni. A csarnokban kialakításra került loft iroda sokáig volt példateremtő idehaza.

Aletta: Ennyi megvalósult munka után hogy érzed, mennyire ismerik a munkásságodat? Van-e külföldi visszhangja annak, amit csináltok?

Ferenc: Ahhoz, hogy az embernek visszhangja legyen külföldön, nagyon sok mindennek kell egyszerre teljesülnie. Nem elég valami újat kitalálni, azt meg is kell tudni valósíttatni, és aztán a publikálás is egy külön szakma.

A BeLight bemutatótermünk többször volt közel ahhoz, hogy átlépje ezt a küszöböt, de végül nem történt meg.

A fekete porcelán háznál éreztem először, hogy ezzel valóban kiléphetünk a nemzetközi színtérre, de aztán mind a hazai, mind a nemzetközi publikációtól a megrendelő elzárkózott.

Érdekes, hogy a Spagetti ház egy német művészeti iskola érdeklődését keltette fel, diákok jöttek megnézni az épületet.

Mostani élményem: a Zumtobel továbbképzésen bemutattak nekünk néhány épületet is, ahová a Zumtobel szállította a világítási rendszereket. Közte volt egy kikötői, mondanám, világítótorony a Bodeni-tó partján. Ezt a pavilon jellegű épületet a Baumschlager és Eberle osztrák építésziroda tervezte, és 2010-ben készült el. A csodájára járnak a világ minden pontjáról. Nos, mi 2007-ben a Clark Ádám térre kiírt szállodatervezési pályázatra nyújtottunk be egy olyan megoldást, aminek ez a pavilon, mondjuk, az előfutára lehetne, csak hát pont fordítva van. Mindenesetre a hazai zsűri sem értékelte a tervünket. Tehát nem elég az, hogy kitalálsz valamit, ami ennyire úttörő, erről még másokat is meg kell győznöd, különben marad a papíron, aztán mehetsz ki Ausztriába megnézni, milyen is lett volna.

A már említett Újpesti Víztisztítómű hasznosítási pályázatunk az utolsó ilyen élményünk. Itt legalább a zsűri megemlítette a nevünket. Érdekes a blogbejegyzés, amit az Építészfórumon olvashatsz a pályázatunkról.

Az, hogy a publikálás külön szakma, azt én nagyon komolyan gondolom. Habár rendszeresen megjelenünk az itthoni design újságokban, ez még kevés ahhoz, hogy átlépjük a nemzetközi küszöböt. A januári Marie Claire-ben jelent meg a lányom számára kialakított lakás, míg a márciusi Otthonban a lakásunk és a műtermünk. Ez egyébként újrapublikálás, 2006-ban publikálta először az Oktogon. Nekünk ebből igazán az a fontos, hogy ebben a rohanó világban sikerült valami maradandót alkotni.

A website-unk, ahol egy kis ízelítőt lehet kapni eddigi munkáinkból, a www.schullerdesign.com címen érhető el.

Schüller Ferenc további munkáit az Építészfórumon láthatjátok. Katt ide.

Forrás 1, Forrás 2, Forrás 3

süti beállítások módosítása