Blog.hu Premium Selection - Hirdetésre ajánlott blog
Nincs ilyen widget!

Mintha gyerek maradnék – Interjú Romvári Márton festőművésszel

Pár évvel ezelőtt el sem tudtam képzelni, milyen egy hús-vér festőművész, hogyan él és telnek a mindennapjai. Mivel rajongok a kortárs művészetekért, és szeretném, ha sokan lennénk ezzel így, úgy döntöttem, egy kicsit népszerűsítem a kortárs magyar festészetet és a festőművészeket. Elsőként Romvári Mártont szeretném bemutatni, akivel nagyjából másfél évvel ezelőtt ismerkedtem meg. Már évek óta figyeltem és követtem a munkásságát, amikor végre eljutottam arra a pontra, hogy felvettem vele a kapcsolatot, azaz írtam neki egy e-mailt. Másnap megcsörrent a telefonom és pár nap múlva már a műtermében nézegettem a festményeit, amelyek azóta is nagyon intenzíven hatnak rám. A vele készült interjút olvashatjátok most.

ZV: Hogyan lettél festőművész?

RM: Adott volt. Nem a festőművészkedés, hanem maga a képzőművészet jött a családi tradíciók miatt. Nem akartam én először képzőművész lenni, de az általános iskola végefelé volt egy kanyar. Döntenem kellett, hogy a sportot választom vagy pedig a rajzolást. A rajztanárom úgy döntött, hogy elküld egy kerületi rajzversenyre, ott második lettem vagy megnyertem, már nem is emlékszem, de a lényeg, hogy utána elkezdtem komolyabban rajzszakkörbe járni. Oda voltam tőle teljesen, egyre többet és többet rajzoltam, több rajzszakkörbe is jártam, aztán jött a művészeti szakközépiskola és már minden nap rajzoltam. Először szobrász szakos voltam, aztán átmentem festő szakra, ahol le is érettségiztem. Ezután pedig festő szakra vettek fel a Képzőre és 2001-ben diplomáztam.

ZV: A sport megmaradt?

RM: Igen, muszáj mozognom és szeretek is.
ZV: Kik hatottak rád a legintenzívebben? Vannak-e példaképeid?

RM: Amikor tanulja az ember a művészettörténetet, akkor minden időszakban vannak kedvencei. Nekem is minden történelmi korból vannak kedvenceim. De nagyon korán rájöttem, hogy az tetszik, amikor a figuratív látvány a sík felé absztrahálódik. Például Vermeer, Holbein vagy Matisse művein. Ezeknél a művészeknél egyszerűsödik a látvány vagy a környezet lesz dekoratívabb. Amikor az első absztarkciós próbálkozásaim voltak fősulin, árnyékokat raktam a foltok mögé, mintha az mégis térben lenne, miközben már felvállaltan sík, így jött vissza a plaszticitás. A kulissza tér, a kis távolság és a felülnézet mint egy dombormű, úgy működött. Aztán szépen lassan a felületek felé haladtam, most meg már egészen anyagcentrikus lettem a lakk felületek miatt.

ZV: A kortársaid közül van valaki, akit szeretsz, netán tetszenek a munkái?

RM: Mindig magát keresi az ember a kortársaiban is, és olyanokkal szimpatizál, akik hasonló problémákkal foglalkoznak, mint önmaga.  Ezért az organikus és absztrakt festészeti irányok azok, amelyek számomra vonzóak, például Keserü Ilona, vagy Mulasics László. De azért tetszik sokminden egyéb is. Van, akinek a kolorjai tetszenek, van akinek a felületei, nem tudom összehasonlítani Konok Tamást Somody Péterrel vagy Nádler Istvánnal. Vannak hasonlóságok, de mindenkit másért szeretek.

ZV: Mi inspirál, honnan szerzed az inspirációt a munkához?

RM: Én azt szoktam mondani, hogy nem ihlet függvénye ez, hanem egy el nem engedett fonál, amelybe kapaszkodik az ember, amit húz, és így időközönként egy-egy képet hagy maga után a fonál mentén. Lerakódnak jobbra-balra dolgok, de a fonál egy irányba visz. Vannak melléktermékek, vannak jobban sikerült és később fontossá váló művek. Van rossz hangulatom meg jó hangulatom, produktívabb, kreatívabb, destruktívabb, de ezek nem függnek össze azzal, hogy jó vagy rossz kép születik. Néha egy bomlottabb állapot lehet, hogy izgalmasabb végeredményt szül, mint egy nyugodtabb. De befejezni általában jobb nyugodtabb állapotban egy képet, a kezdéshez viszont jó, ha kicsit ziláltabb az ember.

ZV: Tervezed-e, hogy más művészeti ágakat is kipróbálsz?

RM: Ötlet szintjén nagyon sokminden megfogalmazódik bennem különböző médiumok irányába, mint a szobrászat vagy a grafika. Mindig vannak utak, amellyel még plusz információt tudok adni arról, ami érdekel. Mivel csak egy vagyok, így leegyszerűsítem a dolgokat, mert a keresgélés sokszor jobban érdekel, mint hogy szélesítsem a spektrumát ugyanannak a történetnek. Az elmúlt pár évben érkeztem olyan helyzetbe és alakult olyanná az alkotói módszerem, hogy kezdek nemcsak előre, hanem szélesítve is fogalmazni, ugyanazt a gondolatot kiteljesíteni.

ZV: Szoktál megrendelésre dolgozni?

RM: Nem jellemző. De ez nem azt jelenti, hogy teljesen elzárkózom előle. Ha megmaradhatnék a saját stílusomban, még kihívásnak is tudnám kezelni. Feltéve, hogy az illető a meglévő képeim közül nem tud választani.
ZV: Milyen szerinted a képzőművészet ma Magyarországon?

RM: Mindig jönnek újabb és újabb galeristák, akik próbálják menedzselni a művészeket. Van, hogy határozott elképzelésük van, de van, hogy kevés önálló véleménnyel rendelkeznek, mivel könnyebb egy befutott művészt menedzselni. Ha halásznak, akkor inkább trendeket néznek, olyan művészeket keresnek, akik valamilyen trendbe beleilleszthetőek, nem a különállást próbálókat. Azt lehet mondani, hogy hosszú távon azok a művészek maradnak meg, akik a saját fejük után mennek, akiket ha meg is érint időközönként a kor szele, mégis egy hosszabb ívet futnak és nem ötévente változtatják a stílusukat. Akiket jónak tartok, azok ilyenek.

ZV: Milyen jövőképet látsz?

RM: A jövő szerintem a menedzsmenten múlik meg az állami döntéseken, hogy mennyire támogatják a művészeket, a galériákat és a nemzetközi art fair-eken való részvételt. Mert ez utóbbi generál valódi forgalmat a műtárgypiacon, amely aztán visszahat a galériákra, akik tudják menedzselni a művészeket, és értelemszerűen a művészek is jól járnak így. Ha több erős galéria van és hosszú időn keresztül fent tudnak maradni a nemzetközi és a magyar piacon egyaránt, akkor ezzel együtt egyre több lesz a vásárló is. Kialakul egy műkedvelői kör és az egész jövőkép szebb lesz. Ha műtárgyakkal, értékekkel veszik körül magukat az emberek, akkor valószínűleg az életminőségük is javul majd, ez is egyfajta ráhatás.

ZV: Én úgy érzem, hogy ehhez az emberek még nem elég nyitottak Magyarországon.
RM: Igen, de tegyük fel, hogy először csak kevesek lakását díszítik kortárs festmények, aztán ez lehet példa értékű, azaz ragadós. Ha egy társaságon belül valaki elkezdni, utána megtetszik a másiknak, annak a barátjának és így tovább. Igaz, hogy ez elég hosszú folyamat. Ha máshonnan közelítem a kérdést, akkor pedig az oktatás változtatásával kellene kezdeni. Ameddig heti egyszer van egy rajzóra az iskolákban, és ott is egyszerű feladatok vannak, nem tudják a gyerekekkel megszerettetni a művészetet. Az iskoláknak általában nincsen arra pénzük, hogy a gyerekekkel elmenjenek múzeumokba, buszokat béreljenek, és ami még ezzel jár, tehát semmilyen olyan behatás nem éri a gyerekeket, amely felkeltheti az érdeklődésüket és ezért nem is lesznek befogadóak. Maguk a tanárok sem tudnak túl sokat arról, hogy hol tart ma a kortárs művészet. Az ideális persze az lenne, ha egyszerre jönne a változás minden irányból.

ZV: Honnan tudhatja egy művész, hogy hol helyezkedik el egy adott térség művészeti életében?

RM: Öt éve eszmélek, amikor először voltam egy art fair-en külföldön. Ha elmész itthon egy kiállításra, amely érdekel, attól még nem biztos, hogy pont olyan élmény ér, amely megerősíti, hogy te, mint művész jó úton haladsz a művészeteddel - én legalábbis innen nézem. De egy art fair, ahol van minimum százötven galéria (itthon van maximum húsz), de olyan is van, ahol megközelítőleg kétezer galéria állít ki egyszerre, na ott van minden, ami számít. Onnan a vásárlók általában megrakodva távoznak. Hát, ez itthon totál elképzelhetetlen. Arról kell beszélnie a galériásnak először, amikor valaki betér hozzá, hogy a kortárs is művészet. Nyilván olyan országok előnyben vannak velünk szemben, ahol már az ötvenes években az absztrakt expresszionizmus volt a nyerő, tehát hatvan évvel ezelőtt elismert volt, ráadásul azóta is új és új izmusok és törekvések voltak. Na ez az, ami itthon hiányzik. De térjünk vissza, hogy milyen jövőképet látok. A Nemzeti Galéria, a Műcsarnok és a Ludwig Múzeum gyűjteménye nem tud addig alakulni, amíg nincs erre pénz. Azt kéne engedni, hogy döntsék el ők, mire költik a pénzt, legyenek naprakészek a saját kis országunkból, legyen egy gyűjtemény az elmúlt pár évtizedből, és ne akadjunk meg a mindig drágább antiknál. Egy antik műből sok kortársat lehet venni, jó szakemberek tudják is, hogy mit érdemes. Ez egyszerűbb és könnyebb út lenne. A kortárs művészek akár adnának is szívesen, de ehhez raktárat kellene építeni, ahhoz embereket kellene fizetni, úh már megint ott tartunk, hogy minden pénz kérdése, és erre már sajnos nincsen.

ZV: Milyen viszonyban vagy a kortársaiddal?

RM: Akikkel együtt focizom?

ZV: Például.

RM: Miután a művészet minden oldalán megfordultam már a régebbi szervezős múltam kapcsán, sok embert ismerek. Azt hiszem, nem vagyok rosszban senkivel. De mindenképpen indivídumként gondolok magamra.

ZV: Szoktál a kortársaiddal együtt dolgozni?

RM: Pont most próbálkozunk egy csoportot létrehozni, kicsit a kényszer is szüli ezt az együttműködést. Négyen vagyunk benne, Zhenia Bozukova, Gesztelyi-Nagy Zsuzsa, Halmi-Horváth István és én. Nemsokára szeretnénk egy bemutatkozó kiállítást összehozni. Én már arra is készülök.

ZV: Miért a kényszer szülte ezt az együttműködést?

RM: Azt éreztük, hogy mi valahogyan összekapcsolódunk. Klasszikus képalkotók vagyunk, nem figuratív festészettel foglalkozunk. Jellemzően nem digitális technikával alkotunk, hanem festéket és palettát használunk, és mind a négyen eléggé színfestők vagyunk. A színek összefüggéseit egy klasszikus rendszer szerint használjuk. Az még a jövő zenéje, hogy a csoport együttes léte hogyan alakítja majd az egyént. A tematikus kiállítások fogják majd megmutatni az Endorfin Csoport létjogosultságát.

ZV: Az Endorfinnal való közös megmutatkozáson kívül vannak más terveid is?

RM: Jó lenne megmutatni jobban magamat. Az elmúlt években a szervezés volt inkább jelen, úgy ismertek engem jobban, de most inkább a művészetemmel szeretnék feltűnni, remélem, sikerül. Erre készülök. Végül is új lapot kértem, ez ezt jelenti.

ZV: Mivel töltődsz fel, van-e valami hobbid?

RM: Vicces lenne a családot a hobbi kategóriába belerakni, de a "kedvelt időtöltéseim a műtermen kívül" kategóriába abszolút beleférne. Szeretek a kölkökkel és a feleségemmel lenni, játszani és nagyon szeretek főzni.

ZV: Mi a kedvenc ételed?

RM: Szeretem az ételeket újraértelmezni, új ízeket, "színeket" létrehozni. Nincs kimondott kedvencem, mindig kísérletezem.

ZV: Hogyan telik egy átlagos napod?

RM: Amikor a gyerekek már az oviban, suliban vannak, akkor megyek a műterembe és dolgozom. De előtte még megkérdezem az anyósomat, hogy kell-e segíteni a főzésben. Délután a gyerekekkel vagyok, ha nem tanítok vagy nincs más konkrét dolgom.

Ismerkedés a képzőművészettel. Nem lehet elég korán kezdeni.

ZV: Szeretnéd, hogy a gyerekeid is ezt a pályát válasszák?

RM: Hát, nagyon óva intem őket. Majd kiderül, hogy mihez éreznek kedvet, de eltitkolni úgysem tudom előlük. Semmiképpen nem akarom rájuk erőltetni.

ZV: Ha újra kezdhetnéd, ugyanezt választanád?

RM: Ezen még nem gondolkodtam, de biztosan. Nem gondoltam még arra, hogy ne lennék elégedett ezzel az állapottal. Ez olyan, mintha gyerek maradnék, mivel tovább játszhatok. Aztán mindig bejön az a kérdés, hogy rendben van, megfestetted, de mi lesz vele? Az anyagi bizonytalanság a borzasztó ebben az egészben. Ezzel kell valamit kezdeni. Nagyon nehéz most eladni. Ez egy luxuscikk, amit nem szokás akciózni, nem lehet a vevőkre rátukmálni. Idő kell ahhoz, hogy ha valaki elszánja magát, valóban vegyen is. A vevőt nem sürgeti senki és semmi. Ha sürgetni fogja, mert több lesz a vásárló, mint ahány műtárgyam van, akkor legyen ez a problémám, ezt kívánom.

ZV: Ez nagyon szép végszó volt. Én is ezt kívánom.

Fotók: a művészé és zaiviki

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...